Beszámoló a Limanovai emlékportyáról

Lezárult a Limanowai Emlékportyánk.

Néhány gondolat így utólag.

Indulás előtt egy héttel már a bakonyi birtokunkon összevonás, gyakorlás, lovaglás, sátorban alvás. Volt lehetőség kényelmesen ágyban melegben aludni is, de a vezetés hitt a kemény kiképzés könnyű háború szlogenben, így nem volt lehetőség kényelmes ágyban melegben aludni.

A csapat nagy része ismeri egymást évek óta, idén megtettünk együtt két kisebb túrát lóháton, nem kellett összecsiszolódni. Újdonságot jelentett Ádám Barna ezredes úr, és Lusitánója amellyel Portugáliából tért haza, valamint Márky Vilmos tanár úr, Shagya félvérével. Vilmos hamar beilleszkedett, mi pedig minden tudásunkat összeszedve igyekeztünk idomulni a parancsuralmi rendszerben tűrt, támogatott, elvárt anomáliákhoz. A logisztikusaink Bodor József törzsőrmester és Erdei Bertalan őrmester, igyekeztek megteremteni számunkra a maximális komfortot, beleértve a köd és a nedves hideg leszervezését, szakmájuk elismert nagyjai ők. Laci bácsi pedig tábori szakácsként gondoskodott rólunk. Gyerekek inkább én nem eszek, csak ti egyetek, mondta gyakran, és egy levágott nyelű szívlapáttal már merte is elénk a következő adagot. Blénesi Csaba törzszászlós amit lehet rögzít, ő a kameramanunk, profi. Mi Poroszkálók, a csapatmunkához vagyunk szokva, mindenkinek van valamilyen specialitása, és azt csinálja amihez ért. Aki patkolni tud az patkol, aki pszichológiát tanult az elsimítja a konfliktusokat, aki harcművész az verekszik, aki tud az tanít, aki ismeri a terepet az tájékozódik, aki logikusan gondolkodik az szervez. Talán nem félreérthető a következő párhuzam: a tökéletes feleség társaságban hercegnőként, a konyhában szakácsnőként, az ágyban örömlányként viselkedik. Gond akkor van, ha a konyhában hercegnőként, az ágyban szakácsnőként, társaságban örömlányként viselkedik.

Természetesen nálunk az első eset áll fenn, ha nem így lenne, kifelé akkor is egységet mutatunk, nem szeretnénk támadási felületet adni azoknak akik hozzá nem értésből, féltékenységből, irigységből, avagy egyszerű emberi ostobaságból, veleszületett rosszindulatból támadják a csapatot. Mert ilyen is van, még el sem indultunk de az egyik internetes oldalon már feltünt egy olyan cikk amely minden negatívumot ránk szórt, volt benne lókínzástól, hazaárulásig minden. A tipp adó sokat lakott nálunk, ette a kenyeremet, karácsonyozott a szüleimnél. Hol keresztény volt, hol muszlim. Az állatokhoz remekül értett, egy kutyáját véletlenül bezárta pár napra a házába, a park dolgozói törték rá az ajtót, úgy vonyított szerencsétlen az éhségtől. Egy lovát elvesztette a munkahelyén, egy elpusztult alatta. Itthon ideális körülmények között. Ellopott egy nyergemet, amit meg tudnék bocsátani, mert nagyvonalúságra neveltek szüleim, de az árulást, azt nem bocsájthatom meg, erre tanított a történelmünk. Magyarként nagy bennem az ingyenkegyelem, ezért nem fenyegetésként, csak tanácsként írom : Szalai Gábor kerüld el azokat az utakat ahol én járok, mert bár csak az Úr ítélhet, de ha velem találkozol hamarabb, Vele is hamar találkozni fogsz.

De vissza a nyeregbe: könnyű nyáreste is lehetett volna kellemes esti széllel, ha nem november 28-a van erős északi széllel, áztató esővel. A rendszeresített ruházat semmit nem védett, váltottunk az angol parkáinkra. Szörnyű belegondolni, hogy száz év alatt nem változott semmi, az irodában ülők számára kényelmesnek tűnhet a bociterepszín, de terepen dolgozó katonákat ebben kiküldeni feladatot végrehajtani, az vétek. Én idealista vagyok, hiszek a magyar katonában, a minden körülmények közötti helytállásában, a feladatmegoldási képességében, az önfeláldozásában. Könyörgöm ne engedjük, hogy a folyamatos kudarcok miatt, ami a rossz felszerelés, és a napi szinten tapasztalható fejetlenség végett éri őket, minden értékes katonánk elhagyja a sereget és máshol próbálja meg tengetni az életét. Szükségünk van jó katonákra!

Újból vissza a nyeregbe! Már az első táborhelyünk Kincsesbányán meglepetést okozott, igaz a lovak szabad ég alatt töltötték az éjszakát, mi azonban fedett, sőt fűtött helyen. Vacsorát kaptunk, majd reggelit, a logisztika csokikkal, az érintett települések lakói pedig pálinkával láttak el bennünket,  biztosítva a csapatot teljes együttérzésükről.

Riadólánc indult amerre jártunk, elénk jöttek terepjáróval, hogy mutassák az utat, és villanypásztorokat nyitottak meg előttünk, hogy akadálytalanul haladhassunk, éttermekben szendvicset készítettek számunkra, és éltették a magyar huszárt, gyermekek rohantak az utcán lelkesen kiabálva, hogy itt jönnek a katonák, ezek a mi katonáink. Polgári személyek, és fent nevezett mesteri hivatalok invitáltak ebédre, egy pohár teára, forralt borra. Mintha lavinát indítottunk volna el. Kellett is az emberek ilyetén hozzáállása, mert a nulla fok körüli hőmérséklet, a szakadó eső, a szűnni nem akaró szembeszél némileg csökkenti egy lovaglás élvezeti értékét, mi azonban hittünk benne, hogy feladatunk van, és nem a magunk puszta gyönyörére fagyunk meg a nyeregben. Ráadásul nem várt helyről kaptunk jelet. A töki út mellett forgalomszámláló hölgy munkavédelmi miniszoknyában állta a heves széllökéseket. Letisztelegtünk példamutató magatartása előtt, és ha velünk van a kísérőkocsi minden bizonnyal gyertyát is gyújtunk előtte. Eltekintettünk tőle, hogy szakmája szalagjával ellássa az emlékkoszorúnkat, de az egyszerű honleány szemmel látható eltökéltségéből táplálkozva lélekben emelkedetten vágtunk neki az előttünk álló aznapi távnak.

A Pilis azonban úgy döntött újabb próba elé állitt bennünket. A lefagyott utak, majd az ágakra tapadt jég súlyától elénk dőlő fák nehezítették előrehaladásunkat. Ízelítőt kaptunk egy kedélyes üteg zárótüzéből. Hallottuk a roppanásokat, majd pár másodperc múlva szakadtak az ágak. Előljárónk kíváncsi, hogy  stresszhelyzetben is észnél vagyunk-e? Szablyáját egy óvatlan pillanatban elrejti egy fa mellé, de mi észrevesszük és utána visszük. Vén rókák vagyunk, minket ilyen trükkel nem lehet csőbe húzni. Alig egy óráig élvezhettük csak az adrenalin fröccsöt, mert a folyamatos életveszély ellenére lejutottunk a Duna partra, természetesen a Rizikó Tours szervezésében élvezhettük a napból hátralévő nyolc kilométert. Sötétben tettük meg a távot. Lovak focipályán, mi fűtött öltözőben, gyomrunkban a disznóölés bizonyítékai. Másnap átkompolás a Dunán. Hegyre fel, hideg van ugyan, de nem esik az eső, és meglepő, hogy nem dőlnek a fák, este Buják, még szauna is akad, lovak végre fedett helyen. Éljen a hadsereg, a sok vitéz!

8. nap, ismerős terep. Sikerül eltérni az eredeti tervtől, így a lovak tényleg jó helyen, vastag szalmán, jó szénán szedhetik össze magukat. Ránk újabb megpróbáltatások várnak. Bárnai Ádám malacot, kenyeret sütött, és sört főzött nekünk. Ha valakiben esetleg felmerülne a kélyutazás kifejezés, az kérem vesse feljebb véreres szemét a Pilisi kalandok fejezetre. Hamar elrepül az éjszaka, főleg, ha hajnalig nem fekszünk le. De aki sokat alszik keveset él, mondják az álmatlanságban szenvedők, próbáljunk meg hinni nekik. Ózd felé vesszük az irányt immár mássodszor térve el az eredetileg tervezettől, lassan összejön az a Mária Terézia rend. A táj lélegzetelállítóan szép, épített környezettel kétszer találkozunk. Még a nap is kisüt. Varga Balázs szülőhelye kitesz magáért, tucatnál több lovas jön elénk, és a kedvünkért lefőztek egy kislakodalmat. Hiába kelet, az kelet.

Át a zöld határon. Immár a megelőlegezett bizalommal élve, egy egyszerű őrmester vezet bennünket. Mivel ezredes úr egy jól meghozott döntéssel, Ózdon hagyta a lovát. A Lusitano marja megnyomódott, és előljárónk bizonyítva, hogy nem csak beszél a ló szeretetéről, hajlandó volt lemondani a talmi csillogásról, helyette átvállalta a logisztikai feladatok ellátását. A kozákok erre mondják, hogy a főatamán igaz ember.

Az ijesztegetésekkel ellentétben, már sokadszor tapasztalom, hogy atrocitásra nem számíthatunk. Az emberek integetnek, haladásunk akadálytalan. Hogy el ne unjuk magunkat Zsolt vállal egy hatalmas esést a puha gáton. Ellátjuk a bordatörését egy cigarettával. Nem jön füst a mellkasából, lovagolhat tovább. Laci bácsi híres mondata hagyja el ajkát: Gyerekek inkább én nem esek, csak ti essetek! Esti szállásunkon vacsora vár, és a jól megérdemelt hálózsák. Másnap érjük el Csucsmát, itt húzódott a 38-as határ. A falu vezetősége kitesz magáért, vacsora, térképek, italok készítenek fel a másnapi menetre. Kell is a bátorság, a falu felett már hó köszönt, és az egy hete nedves csizmáink örülnek az utánpótlásnak. Az ösvényen találkozunk David Huskycekkel akinek sikerül megmenteni az életét. A 22-ik születésnapját ünnepelni mászott fel a hegyre, ahol mi jótékonyan megittuk az italkészlete felét, így mentve meg őt attól, hogy esetleg italos állapotban megfagyjon a hegyen. Volt már erre példa a történelemben. Egy jócselekedettel gyarapítottuk a poroszkálók jó hírnevét. A havas hegyről leérve szállásunk előkészítve. Dolgozik a logisztika. Lovak fölé nem jutott tető, nyugtatjuk magunkat, azzal, hogy több széna, több zab, de tudjuk, hogy az így bevitt energia, csak arra elég, hogy fűtsék magukat, tehát holnap, ha törik ha szakad kell nekik egy beálló. Geronimo otthonát ezzel a gondolattal hagyjuk el. És láss csodát, Lőcsén tényleg istálló vár  a hátasainkra. Igaz odáig el kell jutni és nehezítésként a túristautakra dőlt fákat kell lecibálnunk az útról, illetve megkerülni őket, így haladási sebességünk lényegesen csökken, cserébe kivilágítva pillanthatjuk meg a helyrehozott várat.

13. nap. Balogh Lajost hívom, akire mindíg lehet számítani, ő szervezi le a mai szállást, lovak helyével együtt Ó-Lubló felett Kamienkán. A tegnapi terepviszonyokkal számolva ahol tudunk ügetünk, mert a fekvő fák tényleg eszik az időnket, ott úgy is csak vánszorogni tudunk. Köd borítja a tájat, majd egy magaslatra érve vékony kék csík kezd eluralkodni tőlünk nyugatra az égen, és ajándékként az egész napi fagyoskodásért megmutatja magát nekünk a Tátra. Már el is felejtettük, milyen hideg is volt egész úton, és hogy reggel óta nem ettünk semmit. sőt tegnap sem ebédeltünk, és tegnap előtt sem. Rá kell döbbennünk, hogy aki az ördöggel cimborál az kínnal fizet. Természetesen sötétben jövünk le a hegyről, de annyira jól betájoltuk magunkat, hogy egy métert sem tévedünk. Felesleges is lett volna, a mai teljesítményünk így is 62 km, távrekordokat nem télen kell megdönteni. Veronikék a legnagyobb szeretettel fogadnak, főztek ránk, lovak hasig szénában. Lujó hív, hogy minden rendben van e. Majd megjegyzi: Tudod miért működik ez így itt Petya? Mert a Kárpát- medencében vagytok, nem valahol a Lajtán túl. Igaza van Ó-Gyalla szülöttének. Remek hangulatú estét töltünk a ruszinokkal, és ez annak is köszönhető, hogy vissza tudjuk utasítani amit a ruszinok töltenek. Holnap is kellenek az agysejtjeink, márpedig, ha rájuk bíznánk akkor holnap nem, hogy a határt, a küszöböt nem tudnánk átlépni.

A tegnap este bevezetett óvintézkedések miatt reggel minden fájdalom nélkül átkelünk az ezeréves, természet alkotta határon. Lengyelország újra a keblére ölel. A kis hegyi falvakban többször tapasztaljuk, hogy rohannak kifelé az öregek a faházaik elé és kiabálnak : vivát huszárok! A völgyekben ahol elhaladunk megáll a munka, és jönnek ki az üzletből iskolából, hogy bíztassanak bennünket. Rácz kezében a zászlót fújja a szél, Avar felelőssége teljes tudatában viszi lovasát. Felvesszük az elöl két szürke, mögötte a zászlós, két oldalán két pejjel, a sor végén két szürke formációt. Panaszra oka senkinek nem lehet. Ami szép az szép. Mai célunk már csak öt kilométer, amikor meglátunk egy csárda feliratot, és nincs a csapatból ember aki ne tudná: questa e una trappola. Ez egy csapda. Mégis úgy sétálunk bele, mint egy éjszakai szuronyrohamba. Iszunk egy sört amíg lefő a kávé, majd egy meleg sört amíg megmelegszik a következő sör. Kiszámítható, hogy ezek után rossz irányba indulunk tovább, de egy órán belül rájövünk a tévedésre. Mint jó vezető vállalom a felelősséget, visszavezetem a rám bízott állományt a kiindulási helyre, innen esti szállásunk, ami hihetetlenül gyönyörű helyen fekszik, már csak egy óra éjszakai lovaglás. Még holdfénynél is belátni az egész környéket. Lovak álomistállóban. Mi állomvacsoránál. Magunkat büntetendő az eltévedésért, megiszunk öt liter édes vörösbort. Mea culpa, mea maxima culpa zsolozmázzuk lefekvéskor, és felkészülünk az utolsó etapra.

Ébresztő nélkül mindenki fent van fél hatkor. A lovakon meglátszik, hogy harmadik napja remek szállás van fölöttük. Csillogó szőrrel és teli hassal várnak bennünket. Ahogy november 24. óta minden nap, a tűzpárok most is segítenek egymásnak felnyergelni. Kitisztítjuk a patákat, a patkók hála Dödi szakszerűségének,- egyetlen egyet cuppantott le a sár Ózd előtt- kifogástalan állapotban vannak. A lovak farkát felkötjük a téli menethez. Leszánkázunk a hegyről a limanowai útra, ahol már zöld fű fogad minket. Még azt is mondhatnánk, hogy süt a nap. Dombokon lefelé vetzetjük a lovakat, síkon és felfelé ügetés. Vágtatni utoljára a Sajó mellett vágtattunk. Sötétedés előtt a temetőben találákozunk a Fehérvári Huszárokkal, majd rendőri felvezetéssel megyünk a szállásunkra. Mi megcselekedtük a kötelességünket. Megtettünk 664 km-t. Mostantól szerényen a háttérbe volnulunk, és átadjuk a helyet azoknak, akik 100 éve adták itt életüket a hazáért.

A hivatalos ünnepségen elől áll a csapat, átadjuk a koszorút a Honvédelmi Miniszter Úrnak. A zászló felhúzás alatt szól a magyar Himnusz. Nem tudom milyen lehetett itt magyar katonának lenni 1914-ben, most felemelő volt.

A hazaút egyszerűbb. Lovak kamionban, mi egy kisteherautó hátuljában, ezzel is erősítve a frontharcos érzést. A nehézségei ellenére, életem legjobb csapatával vagyok túl a legjobb hangulatú portyámon.

Köszönet a résztvevőknek:

Ádám Barnabás ezredes

Blénesi Csaba törzszászlós

Bodor József tőrzsörmester

Csepin Péter őrmester

Erdei Bertalan őrmester

Fábos Bence

Gerencsér Zsolt

Körmendi Béla tizedes

Márky Vilmos

Rácz Péter

Varga Balázs uraknak. Nem feledkezve meg a hátországról, köszönet Szabó László vicekapitánynak, aki a háttérből intézte dolgainkat.

Mivel úgy tűnik, így a legegyszerűbb a saját hőseinkre felhívni a figyelmet, jövőre irány Doberdó!

– CsP-

Hírek